Az én szcientológia sztorim

Ex-szcientológusként (sajnos) mindkét oldalról igen jól ismerem a témát. Dudás Diána könyve mégis különleges élmény volt számomra. Hogy miért? Erről szól ez az olvasói vélemény.

Felkavaró és egyben felemelő élmény ez a könyv. Egy egzotikus utazás, amely elég ijesztő módon nem valami távoli, világtól elzárt táborba vezet, vagy a középkorba kalauzol minket. Ez a borzalom ugyanis 1-2 évvel ezelőtt történt meg Budapest belvárosában.

Egy ilyen történetet sokféleképpen el lehet mondani – szárazan és tényszerűen, érzelmektől feldúltan, bő lére eresztve, vagy csak a lényegre szorítkozva. Egy személyes történet elmesélésénél talán ez a legkényesebb pont. Ha az írója jól eltalálja, hogy mikor legyen részletes, mikor írjon őszintén az érzéseiről, és mikor hagyja ki a lényegtelen részeket, akkor a könyve egy magával ragadó tempójú, jól megírt történetté kerekedik. Ezt olvasóként úgy éli meg az ember, hogy nagyon nehezen tudja letenni.

Ez a könyv pont ilyen: szinte letehetetlen, ugyanis sikerült ennek az 5 évnek a történetét remekül megírnia. Közérthetően és jól eltalált részletességgel mutatja be a szcientológiába bekerülés folyamatát, az ott végezhető tanfolyamokat és a különféle, kívülről nézve meglehetősen bizarr kísérleteiket a személyes tanácsadásra és terápiára.

Mivel az igen közeli múltban játszódik, azt is megismerhetjük egy igen egyedi nézőpontból, hogy a sajtóból ismerős eseményeket hogyan élték meg a falakon belül. A téma iránt érdeklődőknek ezenkívül rengeteg újdonsággal szolgál a szcientológia aktuális helyzetéről, már önmagában ezért megéri nekik elolvasni.

A könyv legerősebb része kétségtelenül az, amikor a szerző a legsötétebb hónapjairól beszél. Nemcsak maga a téma, hanem az őszinte, megkapó és hiteles hangvétel, valamint az átélt lelki megpróbáltatások művészi igényű megfogalmazása miatt is döbbenetes erővel hat az olvasóra.

A könyv témájához és Diána történetéhez talán ez a Stephen Hawking idézet illik a legjobban:

„A civilizáció hajnala óta, az ember arra vágyik, hogy megértse a világ alapjául szolgáló rendet. Kell, hogy legyen valami nagyon különleges az univerzum határainak természetében. És mi lehetne különlegesebb annál, mint hogy nincsen határ. És nem lehetnek határai az emberi törekvésnek sem. Mindannyian mások vagyunk. Akármilyen rossznak tűnik is az élet, mindig lehet tenni valamit, célba lehet érni. Amíg van élet, van remény.”

A szcientológiában ez az ősi vágy és remény hajtja előre az embert – meg akarja ismerni önmagát, az élet törvényszerűségeit, és fel akarja fedezni a végtelent. Ez vezérelte a szerzőt is, aki minden esélyt megadott a szcientológiának, hogy valóra válthassák ígéreteiket. Nem éltek ezekkel, inkább kifosztották, lelkileg összetörték és közönyösen a sorsára hagyták.

Fontos és inspiráló tanulsággal is szolgál tehát „Az én szcientológia sztorim” – a legnehezebb, legsötétebb helyzetből is fel lehet állni, a puszta akaraterő és kitartás pedig csodákra képes. Egy ilyen alattomos, rosszindulatú és a végletekig manipulatív szervezet valódi természetét egyedül, külső segítség nélkül kiismerte, majd kimászott abból a gödörből, ahová belelökték és a sorsára hagyták. Ez így leírva egy mondat, de elképesztő akaraterőt és kitartást, rengeteg munkát és energiát igényel.

A történet igazán inspiráló része itt kezdődik, amikor saját példáján keresztül bemutatja, hogy mit is jelent az, hogy „amíg van élet, van remény”. Sok motivációs szöveget olvastam már, de ennyire hatásosan egyik sem tudta érzékeltetni, hogy mire képes a puszta akaraterő. A történet vége az akarat igazi diadala, a kifejezés legnemesebb értelmében.