Herner Dorka

Mióta az eszemet tudom, illetve már jóval előtte éreztem, hogy a kisbabákkal nekem lesz valami dolgom. Mégis, foglalkozásként nem tudtam volna nagyobb büntetést elképzelni, mint hogy csecsemős nővérnek, óvónőnek vagy tanítónak menjek – körülbelül olyan értetlenül (vajon mi lehet jó abban?!) és emiatt tiszteletteli hálával tekintek ezen szakmák gyakorlóira, ahogy az urológusokra vagy a szülői munkaközösség tagjaira.

Lehet olyan, mint egy fuldoklás: az elején még sokszor tudom jelezni, hogy bajban vagyok, de aztán minél nagyobb a baj, annál csöndesebb vagyok, és annál kevésbé tudok jeleket adni erről. Pillanatokra, mikor a víz fölött vagyok, oxigénhez juthatok – érezhetem, hogy milyen sok jóság van az életemben –, de elzáródom a levegőtől, mikor jönnek a hullámok, melyek az örömeimet is maguk alá temetik, és elérhetetlenné, láthatatlanná teszik.

Nem biztos, hogy eleget gondolkodunk el azon, hogy normális-e leélni egy egész életet félboldog állapotban, hogy normális-e mindennap alkoholt inni, munkát-hobbit-sportot túltolni, lelkünk és testünk vészjelző hangjait elnyomni?! Normális-e, ha állandó honvággyal élünk, mert nem érezzük otthon magunkat saját magunkban?! Nem minden normális, ami mindennapos, és ami normális, az sokszor nem mindennapos.

nap mint nap keményen megdolgozom magamért! Amelyik énem nem így tette, az kiszolgáltatott volt a környezetének: embereket, helyzeteket, körülményeket okolhattam azért, amik velem történtek.